“HARCOLJ AZ IGAZSÁGÉRT...”: JÁKI LÁSZLÓ SZANISZLÓ ÉLETMŰVE

 

Élete és tevékenysége

 

Teremtője 2009. április 7-én, nagykedden Madridban Magához szólította Jáki László Szaniszlót, aki korunkban szavával és életével kiemelkedően tett tanúságot hit és tudomány kapcsolatáról.[1]

 

Szaniszló Atya 1924. augusztus 17-én született Győrött, ugyanitt végezte gimnáziumi tanulmányait, 1942-ben lépett Pannonhalmán Szent Benedek rendjébe, 1947-ben tett ünnepélyes fogadalmat, és 1948. június 27-én szentelték pappá Assisiben. Teológiából 1950-ben doktorált a Pápai Szent Anzelm Egyetemen (Róma), fizikából 1957-ben a Fordham Egyetemen (New York) a Nobel-díjas Victor Franz Hessnél. 1965-ben a Seaton Hall Egyetem (New Jersey) munkatársa lett, ahol 1968-ben full (rendes) professor, 1973-ban distinguished (kiváló) professor kinevezést kapott. Viszonylag későn kezdett el publikálni, de ezt a tevékenységét egyre növekvő intenzitással haláláig folytatta. Több, mint 60 könyve, több mint 350 tanulmánya és a nyugati világ legnevesebb egyetemein tartott számtalan előadása révén gyorsan világszerte ismert és elismert tekintély lett a hit és tudomány kapcsolatának kérdésében. Az interneten a Stanley Jaki kérdésre 410 000 választ kapunk. 1987-ben a teológiai Nobel-díjként emlegetett Templeton-díjjal tüntették ki, amelyben többek között Kalkuttai Boldog Teréz, Roger Schutz, Chiara Lubich, Alexander Szolzsenyicin, John David Barrow és több Nobel-díjas részesült. 1990-ben a Pápai Tudományos Akadémia tiszteleti tagja lett. Meghívást kapott többek között az Edinburghi Egyetemtől kétízben a híres Gifford előadások megtartására.

 

Egyénisége

 

Jáki Szaniszlót teológus[2] és fizikus[3] doktorátusa, valamint képessége és képzettsége kiválóan előkészítette arra, hogy a 20. század második felében a mai intellektuális és vallási élet egyik alapvető kérdésének, a tudomány és vallás, az ész és hit, általánosságban a kozmosz és Isten kapcsolatának egyik kiemelkedő hirdetője legyen. Egész életét az (újra)evangelizációnak szentelte (bár ezt a divatos szót nem használta). Elszántsága, missziós lelkülete és természetesen Isten kegyelme megadta a belső hajtóerőt e feladat teljesítésére.

 

Közvetlen tapasztalatból behatóan ismerte a katolikus Egyház helyzetét a mai világban: “A modern kor szekularizmusának éltető eleme, hogy letagad minden lehetséges vagy tényszerű kapcsolatot a kereszténység és a természettudomány között. ... Korunkban, amikor már egyetlen csoportot sem lehet bűntetlenül gyalázni, csak a katolikusok jelentenek szabad prédát. ... Akár tetszik, akár nem, az ember egy csata közepén találja magát. S ha már így alakult a dolog, jobb, ha felveszi a fegyvert. ... A naturalizmus és szekularizmus bajnokai frontális rohamot indítottak a természetfeletti ellen, amelyet elsősorban a Katolikus Egyház képvisel. ... Én sem maradhattam a partvonalon. Éreztem, mindent meg kell tennem, hogy erőmhöz mérten szembeszálljak a szekularizmus pusztító erejével, különösen, ha a tudományt hívja segítségül.”[4]

 

Jáki Szaniszló magát tudománytörténésznek és tudományfilozófusnak[5] tartotta. Minden általa kidolgozott témát történelmi kontextusban tárgyalt, és, a biblikus gyökereket is megkeresve, gazdag irodalmi referencia-apparátussal végig követte kibontakozásukat. Többször említette, hogy a történelem a filozófia laboratóriuma. Filozófiája a híres klasszikus tomista, Étienne Gilson módszeres realizmusához (réalisme méthodique) állt közel, és megvetéssel kezelte a kantizmussal kevert transzcendentális tomizmust (saját cimkéjével: az aquikantizmust). Bár alapvetően teológus volt, egész nézetrendszerébe beívódott a fizikai doktori munkája során szerzett szemlélet, a tapasztalati tények és a kvantitatív aspektusok iránti tisztelet.

 

Egy bizalmas beszélgetésben megvallotta, hogy mint minden embernek, természetesen neki is vannak korlátai. Művében a kozmosz centrális helyet foglal el. Mégis csak élete végén és habozva fogadta el az antropikus kozmológiai elvet, jóllehet ez a modern természettudomány csúcspontját jelenti, és a katolikus világnézettel összhangban van. Bár a kozmosz legfontosabb eseményének az Örök Ige megtestesülését tartotta, nem tudta magáévá tenni Szent Pál kozmikus Krisztus-képét, az ugyancsak kozmikus világszemléletű Teilhard de Chardin nézeteit keményen bírálta és lenézően szólt róluk.

 

Lebilincselő előadó volt, több mint öt évtizedes külföldi távollét után is tökéletesen és választékosan beszélt magyarul, előadásait számos példával és szemléletes fordulattal gazdagította, és kitűnő pedagógiával tárta hallgatói elé. Tudta, a fontos dolgokat változatos szövegkörnyezetben többször kell hallani, hogy a mondandó belénk ívódjék, szemléletünkké és életünkké váljék. Tudta, amit már a régi rómaiak is tudtak: az ismétlés a tudás anyja. Hihetetlen munkabírása volt. Mindig pontosan és világosan fogalmazott, ha gondolatmenetét olykor nem is könnyű követni. Előadásainak erejét a tények tisztelete és a belső logika adta. Nemcsak híres egyetemek nagy amfiteátriumaiban, hanem a budapesti Magyar Szentek Templomának ötven fős szerény hittantermében is beszélt. A kis létszámú hallgatóság nem zavarta (bár nem ehhez volt szokva, és nem tartozott a túlzottan szerény emberek közé sem). Tudta, hogy kötelessége hírdetni az igét, különösen a fiatalságnak és éppen a tudomány és hit kapcsolatában. 

 

Ebben a közleményben munkásságának még felületes áttekintése sem lehetséges. Szerencsénkre az Egy elme világa,¹ (A Mind’s Matter) című kötetéből tájékozódhatunk róla. Mégis feltétlenül ki kell emelnünk néhány témakört, amelyekben életreszóló eligazítást kaptunk tőle idehaza is anyanyelvünkön.

 

A Genezis 1 a századokon át

 

Isten és a kozmosz kapcsolata a legvilágosabban az egyik legalapvetőbb katolikus dogma keretében nyilvánul meg: Isten kezdetben és semmiből (tehát nem előzetesen létező valamiből) teremtette a világot. A Genezis első fejezete ezt írja le képekben. E témát már előkészítették Jáki Szaniszló korábbi publikációi, így többek között a Gifford előadásokat tartalmazó The Road of Science and the Ways to God (1585 irodalmi hivatkozás!) c. kötet.[6] Ezután a Genesis 1 through the Ages (674 hivatkozás!) végig elemezte a Teremtés exegézise történetének két évezredét.[7] A lehangoló eredmény a nézeteknek olyan zavaros együttese lett, amelyből nem származott használható, konzisztens interpretáció, hanem rengeteg kár a hívők hitére. E kötet utolsó fejezetében azután felvázolta saját értelmezését, ami a következőkben summázható:[8][9]

 

A Genezis 1 nem tudományos kozmológia, de nem is mitosz vagy legenda, hanem talán leginkább metafórikus bibliai exhortációnak vagy példabeszédnek lehetne mondani, ami azt hangsúlyozza, hogy Isten teremtett mindent, időben és a semmiből; amit teremtett, jó, sőt nagyon jó; a mindenségben különleges helye van az embernek, aki viszont köteles hódolattal tartozik a Kozmosz Urának, és ennek a szombatnap gondos megtartásában kell megnyilvánulnia. Jáki Szaniszló szerint ez utóbbi fontosságára utal az a tény, hogy Nehemiás könyvének 13. fejezetében 8 versen belül 10-szer van említve a szombat megtartása. A választott nép ókori szemléletének megfelelően a mindenség mint kozmikus sátor képzelhető el. Régi retorikai eszközzel szokás a részeket az egész helyett emlegetni (pars pro toto) vagy egészet a részek által jellemezni (totum per partes). Így fejezi ki a mindent az “ég és föld” valódi bibliai szókapcsolat. A “sátor” felépitéséhez természetesen meg kell teremteni a feltételeket, ezt szolgálta az első “napon” a fény teremtése (a Vulgata lux szavát helytelen világossággal (lumen) fordítani a helyes fény szó helyett, hiszen a két szónak a latinhoz hasonlóan a magyarban is lényegesen különöző jelentése van). A második és harmadik “napon” létrejött a két főrész (ég és föld; tető és padlózat) (opus divisionis) (a növények a földből sarjadnak), a negyedik és ötödik “napon” ezek feldiszíttettek (égi testekkel és halakkal–madarakkal) (opus ornatus). A hatodik “napon” megjelentek a szárazföldi állatok, akik közül közvetlen teremtés révén kiemelkedett Ádám, és vele egyenlő státuszt kapott Éva. A hetedik “napon” megpihent Isten, akit méltán megillet a Mindenség hódolata, amint azt többek között a 148. zsoltár is hasonló felsorolásában zengi.

 

A Biblia értelmezésével kapcsolatban Jáki Szaniszló többször hivatkozott arra a Szent Ágostontól származó elvre, amely szerint, ha biztos tapasztalatok ellentétbe kerülnek a Biblia szövegével, akkor ez utóbbit kell újra értelmezni. Sajnálatos, hogy ezt az elvet maga a hippoi püspök sem alkalmazta következetesen.

 

Jáki Szaniszló Genezis 1-re vonatkozó értelmezése teljesen és tudatosan független a modern kozmológiától, hogy ne sugalljon semmiféle konkordizmust vagy kreacionizmust. Az interpretáció minden eddiginél jobbnak és sokak számára meggyőzőbbnek látszik, de lehet természetesen vitatkozni is róla. Sem tudományos, sem morális szempontból nem fogadható el azonban az, hogy az utóbbi időben Magyarországon megjelent teremtésteológiai kiadványok (számos külföldihez hasonlóan) a referenciák között a Genezissel foglalkozó fentebb idézett kötetet meg sem említik.

 

Mennyiségek és “minden más”

 

Jáki Szaniszló visszaemlékezéseiben azt írta: “Ha van meggyőződés, amely az utolsó 4-5 évtizedben felnövekedett bennem, ... arra a döntő szerepre gondolok, amit a mennyiségek játszanak a tudományban, és sehol másutt.”[10] A meggyőződés fokozatosan vált uralkodóvá benne és Arisztotelész “Kategóriák” cimű munkájának 6/a pontjával kapcsolatos. Az emberi tapasztalat tárgyai és tényei a mennyiségek és “minden más, kivéve a mennyiségeket” (=nem-mennyiségek=minőségek) kategóriájába sorolhatók. Ezzel kapcsolatban Arisztotelész azt a triviálisnak tűnő megjegyzést tette, hogy, az összes többi kategóriákkal ellentétben, a mennyiségek kategóriájában nem lehet alkalmazni a “többé-kevésbé” jelzőt, vagyis az 5 mindig csak öt lehet, se több, se kevesebb. A megjegyzés jelentőségét azonban nem aknázta ki. A mennyiségi tulajdonságok megállapítása általában méréssel történik. Eddington tehát jogosan emelte ki a mindenségnek ezt a “metrikus–nem-metrikus” természetét, de fontosságát ő sem fogta fel. Jáki Szaniszló viszont egyre világosabban meglátta e megállapítás alapvető jellegét.

 

Szerinte a mindenség az egymással kölcsönható dolgok teljessége. A természettudomány feladata e kölcsönhatások kvantitatív tanulmányozása. Ennek megfelelően nyilvánvaló, hogy a fizika illetékességi határait méréseinek határai szabják meg.[11] Mivel pedig a kémia és a biológia is fizikai alapokra támaszkodik, ezek is annyiban tekinthetők temészettudományoknak, amennyiben eredményeik (legalább is elvben) közvetlen megfigyeléseken vagy méréseken alapulnak. Az is nyilvánvaló, hogy a mennyiségi és “minden más” aspektusok egymásra kölcsönösen vissza nem vezethetők.

 

A mai kozmológia, amely a fizika egy speciális ága, a kozmosz történetét az ősrobbanás utáni 10^-43-ik másodpercig tudja visszavezetni. Minthogy a katolikus teológiában a teremtés a dolgoknak időben és semmiből való létrehozását jelenti, a semmi pedig nem mérhető, a teremtés problémája kívül esik a fizika illetékességi határán. De hasonlóképen nem szólhat az anyag, a gravitáció, az elektromágnesség, az élet mibenlétéről, a célosságról, az univerzálékról, sőt a mindenség és az Isten létéről sem, hiszen ezek a valóságok sem mérhetők (nem metrikusak).

 

A fentiekből az is nyilvánvaló, hogy a fizika csak a valóság egy szűk szektorára érvényes, de ott csak a fizika érvényes. A nem-mennyiségek tanulmányozásában viszont más diszciplinák, elsősorban a filozófia és a teológia illetékesek.[12] A metrikus és nem-metrikus probléma számos más vonatkozásban is felmerül. A kérdés különösen akkor válik élessé, amikor ugyanazon létezőben együtt jelennek meg a metrikus és nem-metrikus aspektusok. Ilyen probléma az agy–elme kapcsolat, hiszen, egyre gyakrabban kapunk olyan értesüléseket, amelyek egyes lelki tevékenységek agyi lokalizációjáról. szólnak.[13] A metrikus–nem-metrikus különbség alapvető jellege azonban könnyen belátható, ha pl. magunk elé idézzük az elektromos potenciálváltozások azon összességét, amelyet Haydn Teremtés című oratóriumának számkódokkal rögzített rezgési frekvenciái agyunk idegsejtjeiben kiváltanak a megfelelő CD lemez lejátszásakor, és azt a zenei élményt, amelyet közben átélünk. Az utóbbi példában a szoros kapcsolat nyilvánvaló, még akkor is, ha ennek részleteiről jelenleg talán nem tudunk többet mondani, mint hogy állítjuk ugyannak az éremnek, a valóságnak két, egymásra vissza nem vezethető oldalát.[14]

 

Itt keresendő a természettudományok és a human tudományok, valamint a természettudományok és a vallás közötti kapcsolatok látszólagos ellentmondásossága is.¹² Mivel a tudomány a metrikus, a vallás a nem-metrikus aspektusokban illetékes, közöttük csak akkor lehet ellentét, ha képviselőik átlépik szakmájuk illetékességi határát, vagyis ha a Nobel-díjas fizikusok vallási kérdésekben nyilatkoznak, a teológusok pedig a kozmológiában keresnek támaszt kijelentéseikhez.

 

A Gödel–Jáki teoréma

 

Kétségtelen, hogy Jáki Szaniszló egyik legfontosabb és legalapvetőbb megállapítása Gödel tételének alkalmazása a fizikára, illetve a kozmoszra.[15] Kurt Gödel osztrák matematikus 1930. november 24-én egy előadásban ismertette, és 1931 elején a Monatshefte für Mathematik und Physik bécsi kiadású, matematikusok és fizikusok által jól ismert és olvasott folyóiratban írásban is közzé tette tételét, amely szerint egy valamennyire is bonyolult aritmetikai (tehát axioma) rendszerben mindig lehetnek olyan tételek, amelyeknek a konzisztenciáját (tegyük hozzá: és/vagy kontingenciáját) sem igazolni, sem cáfolni nem lehet saját rendszerükön belül, hanem csak egy magasabb rendszerben. Mivel a mindenség fizikusok által megálmodott elméletének (Theory of Everything, TOE) magasfokú matematikán kell alapulnia, Jáki Szaniszló az univerzumra is kiterjesztette Gödel tételének érvényét. A mindenség azonban definiciószerűen magában foglal minden létezőt, nincs tehát olyan magasabb rendszer (metauniverzum), amelyben a kérdés megoldható lenne. Egy ilyen tágabb rendszerről csak úgy szerezhetnénk tudomást, ha valamilyen módon kapcsolatba tudnánk vele jutni. Ekkor azonban már a mi mindenségünkhöz tartozna. Arra a kérdésre tehát, hogy a mindenség teljesen racionális-e, csak két válasz adható: vagy az, hogy nem tudjuk, vagy az, hogy racionális, mert a mindentudó és mindenható Isten teremtette. Az első tudományos, a második teológiai válasz. Harmadik válasz nincs. A döntés rajtunk múlik. Biztos, hogy az ehhez szükséges kegyelmet megkapjuk, de a döntést a hit alapján mindenkinek személyesen kell meghoznia.

 

A fenti érvelés egy ponton eltér Jáki Szaniszló következtetésétől. Ő ugyanis abból a helyzetből, hogy a mindenség konzisztenciája a Gödel elv szerint nem igazolható, de nem is tagadható, közvetlenül arra következtetett, hogy akkor az univerzum  kontingens, vagyis szükségszerűen Istennek kellett teremtenie olyannak (vagyis esetlegesnek), amilyen. E sorok írója felvetette ellenvetését, de választ nem kapott rá.

 

Gödel tételének nagyon különös sorsa lett. Hibátlan érvelése után a világ vezető matematikusai lehangolódva elfogadták. A fizikusok azonban a tételről tudomást sem vettek, és Gödel maga sem alkalmazta a fizikára vagy a kozmológiára. Jáki Szaniszló már első nagyszabású, The Relevance of Physics című 1966-ban publikált művében (1823 irodalmi hivatkozás!) tárgyalta a kérdést, amit ezután számtalan további publikációban és előadásban megismételt, anélkül, hogy a fizikusok elfogadták, megcáfolták vagy megemlítették volna. A helyzetet jól megvilágítja egy érdekes esemény, amely 1976-ben  egy minnesotai  Nobel-konferencián történt. Jáki Szaniszló az illusztris meghívott előadók hattagú csoportjának egyik tagja volt, társai pedig (köztük két Nobel-díjas) részben fizikusok, részben filozófusok Amerika vezető egyetemeiről (Harvard, MIT, Caltec). Az akkor már ismert magyar bencés szerzetes hozzászólása alapján egy kétezer fős auditórium előtt nyilvánvaló lett, hogy rajta kívül csak egy szintén vallásos, zsidó filozófus ismerte Gödel nevét, a többiek (három agnosztikus/ateista amerikai és egy deistává lett ateista angol) akkor, tehát 45 évvel a publikáció megjelenése után, hallotta először! Gödel neve és főleg tétele közel 80 év után és nagyrészt jelenleg is ismeretlen azon szakemberek előtt, akiknek célja ma is a mindenség elméletének megalkotása (meg kell jegyeznünk, az elmélet esetleg megalkotható, de nem lehet róla igazolni, hogy valóban a mindenség elmélete!). Ez a célzatos és tudatos elhallgatás természetesen szándékos. A nagyrészt liberális, agnosztikus és ateista tudósok a “nem tudom” választ szégyenlik kimondani, Isten létét pedig nem hajlandók elismerni. Ezért választják az “igazság bajnokai” az elhallgatás “beszédes” módszerét.

 

A Gödel–Jáki teoréma hasonló sorsra jutott a teológusok körében is. A fenti gondolatmenet nem az Isten létének természettudományos bizonyítása (hiszen ez a leírtak alapján lehetetlen), hanem matematikai-logikai alapú érvelés, amely a mindenség Teremtőjére mutat. Ezáltal pedig teljesen új alapot nyit az apologetika számára. Tudomásom szerint eddig egyetlen hivatalos katolikus dokumentum sem hivatkozott rá, a teológiai irodalomban alig emlegetik, az igehirdetésben semmit sem lehet róla hallani. Érthetetlen, hogy a Gödel–Jáki teorémát a Katolikus Egyház is miért nem veszi tudomásul, jóllehet a témát Jáki Szaniszló előadta a Pápai tudományos Akadémián is![16]

 

Egyéb területek

 

A hatalmas életműből legalább címszerűen néhány további témát kell kiemelnünk. Már első nagy feltűnést keltő könyvében világosan kijelölte a fizika tárgyát és határait.¹¹ A mult néhány kiemelkedő katolikus egyéniségének, főként John Henry Newman angol bíborosnak és Pierre Duhem kitűnő francia fizikusnak az életművét részletekbe menően elemezte és érdemeiket széles körben terjesztette. Kiemelte a feledés homályából rendtársának és honfitársának, Jedlik Ányos fizikusnak az életművét is. Duhem középkor-kutatásaira támaszkodva megmutatta, hogy az újkori természettudomány, különösen is Newton első törvényének gyökerei a középkori keresztény kulturába, pontosabban Krisztus megtestesülésének dogmájába nyúlnak.[17] A tudomány és vallás kapcsolatának érintkezési pontjait világos értekezésekben elemezte, és ezzel útmutatást adott valamennyiünknek a mindennapi munkában és életben egyaránt.[18]

 

A Templeton-díjas katekéta

 

Jáki Szaniszló mint szerzetes pap számos magasfokú kateketikai előadást is tartott olyan kérdésekről, mint kicsoda Jézus Krisztus, mi a szentmise, van-e feltámadás, van-e lélek, stb. Ezek nem hagyományos “hittanórák” voltak, hanem számos példával illusztrált, történelmileg és biblikusan megalapozott ismereteket adtak látásmódunk szélesítésére. Végigelemezte–átelmélkedte többek között mind a 150 zsoltárt, a 14 keresztúti stációt, a rózsafüzér 20 titkát, a Miatyánkot, a Nyolc boldogságot, a Jézus Szíve litániát, és nem csak szavakkal, hanem egész életével megmutatta, hogy a magasszintű természettudományos tudás összekeveredés nélkül összhangban van a katolikus hittel.

 

Senki sem próféta saját hazájában

 

Jáki Szaniszló Magyarországon semmiféle állami vagy egyházi elismerésben nem részesült. Nem kapta meg a Széchenyi-díjat, nem választották sem a Magyar Tudományos Akadémia, sem a Szent István Akadémia tagjává, nem részesült a Pázmány Egyetemtől díszdoktori címben, nem kapott meghívást egyetlen magyar egyetemtől sem előadások vagy egyetemi kurzusok tartására, könyvei nem hozzáférhetők sem a budapesti, sem a pannonhalmi Bencés Könyvesboltban. A Vigilia című folyórat visszautasította a róla szóló megemlékezés közlését. Újból igaz lett, hogy senki sem próféta saját hazájában.

 

Mégis itthoni tevékenysége is jelentős. 1989 óta számos előadást tartott, ezek azonban szórványosak voltak, és egyéni vagy civil kezdeményezésre jöttek létre (pl. a Magyar Bioetikai Társaságban). Közülük messze kiemelkedik az a 48 előadásból álló sorozat, amelyet az 1996 október 31-től 2005 november 7-ig tartó 9 éves periódusban a Budapesti Egyetemi–Főiskolai Lelkészség keretében dr. Pákozdi István egyetemi lelkész kezdeményezésére, és Écsy Gábor plébános segítségével a Magyar Szentek Templomában tartott nagyrészt diákok és oktatók részére a katolikus vallás néhány alapkérdéséről. Ez a konferenciasorozat meghaladja egy heti háromórás, egy szemeszteres, magas szintű egyetemi kurzus terjedelmét. Bármely egyetem örömmel adott volna otthont egy ilyen sorozatnak (kivéve a magyarországiakat).

 

Összefoglaló

 

Szaniszló Atya a nagy küzdő szentek, Szent Pál és Szent Atanáz fajtájából való volt. Nem könnyű személyiség. Itthoni előadásain nem lehetett vitatkozni, csak kérdezni. A liberalizmussal folytatott több mint öt évtizedes szakadatlan küzdelemben edződött. E harcban számos ütést kapott és bizonyára adott is néhányat. Megfogalmazásai néha sarkosak vagy nem mindenki által elfogadhatók. De missziós lángolás töltötte el utolsó napjaiban is. Páratlanul gazdag örökséget hagyott hátra, amelynek őrzése és terjesztése súlyos kötelességet és felelősséget ró életművének örököseire, vagyis a magyar Egyházra.

 

Első tudományos publikációja a modern egyháztani irányzatokról szólt (Les tendances nouvelles de l’ecclésiologie, 1957).²  Joseph Ratzinger mint a II. Vatikáni Zsinat peritusza is elismeréssel szólt a műről. Közel hatvan évvel később, egyik utolsó nagyobb esszéjében (Archipelago Church, 2006,)[19] szigetek együttesének tekintette az Egyházat egy zavaros tengeren. Aggodalommal és a tőle megszokott, kendőzetlen őszinteséggel szólt súlyos belső és külső nehézségeiről. Záró sorai mégis reményt sugallnak, amelynek alapja egyre újabb vértanuk és szentek megjelenése: “mint egész, a szigetvilág Egyház nemcsak fenn fog maradni, hanem az erőnek mindig friss jeleit is fogja mutatni...”

 

Önéletrajza végén ezt írta: “Sohasem adtam fel, még hozzá tudatosan nem. Azóta harcolok, amióta az 1940-es évek elején elolvastam az “Isten a történelemben” című előadássorozatot, amelyet egy neves magyar teológus [Schütz Antal] adott közre a budapesti egyetemen. A könyv Sirák Fia könyvéből vett idézettel végződik: <Harcoljad halálig az igazság harcát, és az igazság Istene is harcol majd éretted! > Sir 4,33”[20]. Szaniszló Atya élete végéig az igazságért harcolt.

 

Irodalmi hivatkozások

 

Ha a kiadványnak csak angol kiadása van, akkor ezt adjuk meg, ha magyar kiadása is van, akkor ezt közöljük [...] jelben az angol címmel és kiadási évvel].

 

László F. Szabó

professor emeritus

Semmelweis University

Department of Organic Chemistry

Budapest,  Hungary